van egy hipotézis, miszerint: aki önmagában nem hisz, az másban sem képes hinni. egy darabig morfondíroztam rajta.
amikor valakinek említettem egy utazási tervemet, arra számítván, hogy majd nem veszi komolyan és csak legyint, legnagyobb megdöbbenésemre ő hitt benne. volt(ak) olyan ember(ek) (általában ugyanazok), akiknek ha mondtam valamit, vagy csak legyintettek, vagy azt mondták, hogy lehetetlen. mindig utáltam ezt a szót, mert úgy gondoltam, hogy nem tény, hanem VÉLEMÉNY.
én mindig magamra vettem, ha valaki nem talált képesnek arra, hogy elérjem egy célom. de rájöttem, hogy az az ő hitük. akinek az utazási tervemet meséltem, és azt hittem, hogy majd nem fog ebben hinni, az nem miatta volt, hiszen akkor még nem tudtam ezt, hanem magam miatt. azt gondoltam, hogy BENNEM nem hisz majd. de ahogy végiggondoltam a dolgokat, amiket tudok róla, hogy miket ért el, mennyi helyre eljutott, akkor jött a felismerés, hogy ő is (csak úgy, mint mások) magából indult ki. ő úgy gondolta, hogy megtudná csinálni. tudom, mert meg is csinálta.
félelmetes ebbe belegondolni, mert annyiszor mondták nekem, hogy nem lehet, lehetetlen, kudarcra van ítélve, hogy nem tudom megcsinálni (és most nem csak az utazásról van szó), és mostmár tudom, hogy csak az ő hitetlenségük tükörképe volt mindez.
gyakorlatilag minden, amit rám vagy a képességeimre mondtak, az a saját gondolatuk volt magukról. itt jön a képbe az, hogy minden ember tükröt tart elénk. bármennyire rossz is ezt néha beismerni.
és tudni azt, hogy csak a saját gondolataim szabnak határt az életemnek, felszabadító. és félelmetes. ne higgyetek másoknak! ne higgyétek el, hogy valami lehetetlen és ebből semmi nem lesz. fejben dőlnek el a dolgok. még én is csak most kezdem felfogni az egészet. de már nem várok senki visszaigazolására, hogy valamit képes vagyok-e elérni. nem kell semmit mondaniuk nekem. inkább csak eldöntöm, hogy megcsinálom és majd szólok, ha kész van.
itt a vége, fuss el véle, köss csomót a legvégére!
amikor valakinek említettem egy utazási tervemet, arra számítván, hogy majd nem veszi komolyan és csak legyint, legnagyobb megdöbbenésemre ő hitt benne. volt(ak) olyan ember(ek) (általában ugyanazok), akiknek ha mondtam valamit, vagy csak legyintettek, vagy azt mondták, hogy lehetetlen. mindig utáltam ezt a szót, mert úgy gondoltam, hogy nem tény, hanem VÉLEMÉNY.
én mindig magamra vettem, ha valaki nem talált képesnek arra, hogy elérjem egy célom. de rájöttem, hogy az az ő hitük. akinek az utazási tervemet meséltem, és azt hittem, hogy majd nem fog ebben hinni, az nem miatta volt, hiszen akkor még nem tudtam ezt, hanem magam miatt. azt gondoltam, hogy BENNEM nem hisz majd. de ahogy végiggondoltam a dolgokat, amiket tudok róla, hogy miket ért el, mennyi helyre eljutott, akkor jött a felismerés, hogy ő is (csak úgy, mint mások) magából indult ki. ő úgy gondolta, hogy megtudná csinálni. tudom, mert meg is csinálta.
félelmetes ebbe belegondolni, mert annyiszor mondták nekem, hogy nem lehet, lehetetlen, kudarcra van ítélve, hogy nem tudom megcsinálni (és most nem csak az utazásról van szó), és mostmár tudom, hogy csak az ő hitetlenségük tükörképe volt mindez.
gyakorlatilag minden, amit rám vagy a képességeimre mondtak, az a saját gondolatuk volt magukról. itt jön a képbe az, hogy minden ember tükröt tart elénk. bármennyire rossz is ezt néha beismerni.
és tudni azt, hogy csak a saját gondolataim szabnak határt az életemnek, felszabadító. és félelmetes. ne higgyetek másoknak! ne higgyétek el, hogy valami lehetetlen és ebből semmi nem lesz. fejben dőlnek el a dolgok. még én is csak most kezdem felfogni az egészet. de már nem várok senki visszaigazolására, hogy valamit képes vagyok-e elérni. nem kell semmit mondaniuk nekem. inkább csak eldöntöm, hogy megcsinálom és majd szólok, ha kész van.
itt a vége, fuss el véle, köss csomót a legvégére!