azt mondják, ezév mindenkinek nehéz, mert 9-es évben járunk, ez a nagy lezárások korszaka. 2017-től van lehetőség újrakezdésre, újraépítésre, mindenkinek egy új korszak kezdődik az életében. tehát, ami történt, ami fáj, azt most kell feldolgozni, lezárni, hogy a következő évet tiszta lappal kezdhesd.
ez az év tényleg különösen nehézzé vált számomra is. az emberi kapcsolaimban drasztikus változások mentek végbe. volt, amikor velem bántak csúnyán, volt, amikor én a másikkal. nem tagadom és nem is védekezem, én is emberből vagyok. nagyon sokat gondolkodtam rajta, mire odáig eljutottam, hogy csak az voltam én, amit én mondok a másikról. mert a világ a tükröm - engem mutat, és ha nem figyelek oda, akkor csúnyán megüthetem a bokám, és fájni fog. fájt is, mert tényleg nem figyeltem eléggé. találtam valami nagyon értékeset, valami olyat, amit sosem gondoltam volna, hogy megtalálhatok - de el is veszítettem. tragédiává nőtte ki magát ez az elmúlt nyár.
egy valamit nem értek - miért akkor kaptam meg minden anyagi, materiális dolgot, amikor elveszítettem a legjobb dolgot az életemből? amikor minden hiábavalónak tűnik ilyenkor. de megtanultam valamit: a hála. sosem lehetek elég hálás. tragédia volt, de hálás vagyok, amiért túléltem. hálás vagyok, hogy vannak körülöttem mancsot szorongató, szeretnivaló emberek. hálás vagyok, hogy szerethetem őket. és hálás vagyok, hogy elértem a dolgokat, amiket akartam, a munkám, a lakásom, az egzisztenciám, a bringám, és büszke is vagyok magamra, hogy megcsináltam. de ilyenkor látom csak, hogy a világ összes pénze sem elég, ha elveszíted magad mellől az embereket.
és mindezek ellenére hálás vagyok annak a néhány rossz dolognak is, hogy megtörtént, mert ezáltal új embereket ismertem meg, új szemléleteket, új helyzetekben kellett improvizálnom, amit talán sosem próbáltam volna, és ezáltal is bebizonyosodott, hogy eléggé hiszek már önmagamban, jobban, mint eddig bármikor.
hálás vagyok minden rosszért, mert valami csodálatos fejlődött és fejlődik majd ki ezekből, és ezt tudom, ezt érzem. biztosan.
ez az év tényleg különösen nehézzé vált számomra is. az emberi kapcsolaimban drasztikus változások mentek végbe. volt, amikor velem bántak csúnyán, volt, amikor én a másikkal. nem tagadom és nem is védekezem, én is emberből vagyok. nagyon sokat gondolkodtam rajta, mire odáig eljutottam, hogy csak az voltam én, amit én mondok a másikról. mert a világ a tükröm - engem mutat, és ha nem figyelek oda, akkor csúnyán megüthetem a bokám, és fájni fog. fájt is, mert tényleg nem figyeltem eléggé. találtam valami nagyon értékeset, valami olyat, amit sosem gondoltam volna, hogy megtalálhatok - de el is veszítettem. tragédiává nőtte ki magát ez az elmúlt nyár.
egy valamit nem értek - miért akkor kaptam meg minden anyagi, materiális dolgot, amikor elveszítettem a legjobb dolgot az életemből? amikor minden hiábavalónak tűnik ilyenkor. de megtanultam valamit: a hála. sosem lehetek elég hálás. tragédia volt, de hálás vagyok, amiért túléltem. hálás vagyok, hogy vannak körülöttem mancsot szorongató, szeretnivaló emberek. hálás vagyok, hogy szerethetem őket. és hálás vagyok, hogy elértem a dolgokat, amiket akartam, a munkám, a lakásom, az egzisztenciám, a bringám, és büszke is vagyok magamra, hogy megcsináltam. de ilyenkor látom csak, hogy a világ összes pénze sem elég, ha elveszíted magad mellől az embereket.
és mindezek ellenére hálás vagyok annak a néhány rossz dolognak is, hogy megtörtént, mert ezáltal új embereket ismertem meg, új szemléleteket, új helyzetekben kellett improvizálnom, amit talán sosem próbáltam volna, és ezáltal is bebizonyosodott, hogy eléggé hiszek már önmagamban, jobban, mint eddig bármikor.
hálás vagyok minden rosszért, mert valami csodálatos fejlődött és fejlődik majd ki ezekből, és ezt tudom, ezt érzem. biztosan.