február volt az utolsó hónapom Svédországban. vártam is a végét, meg nem is. tudtam, hogy jó lesz otthon, de azt is, hogy hiányozni fognak majd a lurkók. szóval próbáltam a szokásosnál is több időt tölteni velük az utóbbi időkben.
utolsó napomon kirándulni vittek egy fantasztikus helyre. nagyon tetszett. egy sziklás tengerparton voltunk, hatalmas köveken másztunk le a félsziget belsejébe, hogy megcsodáljunk egy barlangot - ami mint kiderült, csak egy lyuk volt-. aztán vissza fel. 0 fok volt, hatalmas szél, én meg a conversemben toltam mindezt, de úgy, hogy már nem éreztem a lábam. aztán a sok mozgástól aktívabb vérkeringéssel már könnyebb volt. azon a napon volt egy csúszásom is, a fényképezőm is 180 fokot fordult a nyakamban, azt hittem összetörik. de nem, megúszta ő is, meg én is.
miután felmásztunk, leültünk enni egy padhoz, bár kb öt óra volt és még mindig 0-2 fok, de senkit nem zavart. volt meleg tea, kellemes társaság és jó hangulat.
este későn értünk haza. de még a fiúk anyukájával megittunk egy pohár új-zélandi bort, megvacsoráztunk, én pedig megsütöttem ott az utolsó 20 palacsintámat. gondoltam, ha már állandóan palacsintákat csináltam nekik, pont nem az utolsó héten kellene kihagyni... örültek neki. :)
másnap reptér. végigpusziltam és ölelgettem mindenkit, aztán elkezdtem bőgni. borzasztóan. sorbaállásokat is végigsírdogáltam, nehéz volt megnyugodnom. csak arra tudtam gondolni, hogy nem látom többet a fiúkat (csak sokára) és, hogy vége. nem akartam, hogy vége legyen. egy nagyon kedves családnál voltam, és nagyon hálás vagyok nekik a sok mindenért, amit kaptam tőlük. a szobám, az ágyam, a kajám, a munkám, a gyerekek (!!!), a kedvessség, a tolerancia, a türelem, a jó beszélgetések, az élmények, a motiváció, a finom borok, sajtok, ételek, az új emberek, és az, hogy nem kételkedtek bennem. soha.
tudom, hogy idő kell ehhez, hogy túllépjek bizonyos dolgokon, ne ragaszkodjak a megszokotthoz, ahhoz, ami azelőtt biztosat nyújtott, amit szerettem. ezért gondolom úgy, hogy jó döntés volt, hogy hazajöttem akkor, amikor. van egy hónapom erre, a továbblépésre.
még amikor ott voltam, találtam egy másik munkát, de ezt majd később. legyen elég mára ennyi. :)
utolsó napomon kirándulni vittek egy fantasztikus helyre. nagyon tetszett. egy sziklás tengerparton voltunk, hatalmas köveken másztunk le a félsziget belsejébe, hogy megcsodáljunk egy barlangot - ami mint kiderült, csak egy lyuk volt-. aztán vissza fel. 0 fok volt, hatalmas szél, én meg a conversemben toltam mindezt, de úgy, hogy már nem éreztem a lábam. aztán a sok mozgástól aktívabb vérkeringéssel már könnyebb volt. azon a napon volt egy csúszásom is, a fényképezőm is 180 fokot fordult a nyakamban, azt hittem összetörik. de nem, megúszta ő is, meg én is.
miután felmásztunk, leültünk enni egy padhoz, bár kb öt óra volt és még mindig 0-2 fok, de senkit nem zavart. volt meleg tea, kellemes társaság és jó hangulat.
este későn értünk haza. de még a fiúk anyukájával megittunk egy pohár új-zélandi bort, megvacsoráztunk, én pedig megsütöttem ott az utolsó 20 palacsintámat. gondoltam, ha már állandóan palacsintákat csináltam nekik, pont nem az utolsó héten kellene kihagyni... örültek neki. :)
másnap reptér. végigpusziltam és ölelgettem mindenkit, aztán elkezdtem bőgni. borzasztóan. sorbaállásokat is végigsírdogáltam, nehéz volt megnyugodnom. csak arra tudtam gondolni, hogy nem látom többet a fiúkat (csak sokára) és, hogy vége. nem akartam, hogy vége legyen. egy nagyon kedves családnál voltam, és nagyon hálás vagyok nekik a sok mindenért, amit kaptam tőlük. a szobám, az ágyam, a kajám, a munkám, a gyerekek (!!!), a kedvessség, a tolerancia, a türelem, a jó beszélgetések, az élmények, a motiváció, a finom borok, sajtok, ételek, az új emberek, és az, hogy nem kételkedtek bennem. soha.
tudom, hogy idő kell ehhez, hogy túllépjek bizonyos dolgokon, ne ragaszkodjak a megszokotthoz, ahhoz, ami azelőtt biztosat nyújtott, amit szerettem. ezért gondolom úgy, hogy jó döntés volt, hogy hazajöttem akkor, amikor. van egy hónapom erre, a továbblépésre.
még amikor ott voltam, találtam egy másik munkát, de ezt majd később. legyen elég mára ennyi. :)